„Egyszerű mérnökként is teljes életet éltem volna, feltéve, ha az ezer szállal kapcsolódik a kutatás-fejlesztéshez” – nyilatkozta magazinunknak Bokor József villamosmérnök, a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet (SZTAKI) tudományos igazgatója, akit előző interjúalanyunk, Závodszky Péter biofizikus ajánlott. Az MTA természettudományi alelnöke ahhoz nem adja nevét, hogy az Akadémia bármilyen politikai cél reklámozásának eszköze legyen, támogasson vagy tagadjon tudományon túli célokat.
Tiszadobon, a ma alig háromezres Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen nőtt fel. Általános iskola bizonnyal volt a faluban, de középiskola biztosan nem. Milyen emlékeket őriz első tizennégy évéről?
– A faluban mindenki ismert mindenkit. Én a helyi orvos fiával barátkoztam, aki évtizedekkel később a SZTAKI-ban dolgozott, jelenleg az Egyesült Államokban professzor. Szüleimet korán elvesztettem, a nagyszüleim neveltek fel. Apai nagyapámtól rengeteg könyvet kaptam, ezek közül néhányat egyetemistaként eladtam – kellett a pénz ösztöndíjra. A család mellett Fekete István református lelkész volt rám nagy hatással, aki nem gyakorolhatta a hivatását. Németre, latinra és a világ megismerésének fontosságára tanított. Nem a szocializmust tartotta a legfőbb értéknek, konzervatív szemléletét ültette belém.
Hol járt középiskolába?
– A pályaválasztás idején a nagyszülőkben felmerült, hogy belőlem is pap legyen, de nekem más elképzelésem volt. Gyakorlati dolgok érdekeltek, ezért a miskolci Villamosipari Technikumba jelentkeztem. Erős volt a matematika és a fizika oktatása, országos versenyekre jártam, de az első helyet matematikából szinte mindig Lovász László, az MTA jelenlegi elnöke érte el. Én örültem, ha a legjobb ötven közé kerültem. Miskolcon színházba, hangversenyekre jártam, nyelvórákat vettem. Egy pillanatig nem éreztem annak hátrányát, hogy faluról jöttem. Kiváló felkészítést adott a középiskola, gond nélkül felvettek és gond nélkül elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetemet. A fővárosban is faltam a kultúrát. Az egyetemen marasztaltak, Csáki Frigyes professzor demonstrátori állást kínált az automatizálási tanszéken. Nagyszerű ember volt, akinek a könyvtárában olyan könyveket olvashattam, amikhez csak ő juthatott hozzá. Hihetetlenül sokat tanultam tőle. A legtöbbet azonban szakmailag és a tudományos életre való felkészülésben Keviczky Lászlótól kaptam, aki maga is akadémikus, az MTA főtitkára, később alelnöke lett. Ma is felnézek rá és tartjuk a jó kapcsolatot. Mégis azt tartottam vonzónak, ha kipróbálom magam az iparban.
Első munkahelye a Csepel Művek Irányítás- és Számítástechnikai Intézete volt. Erről a cégről nem a kutatás-fejlesztés jut az ember eszébe. Mi volt a feladata?
– Csepelen a számítástechnika ipari alkalmazására koncentráltunk. Intelligens termelésirányítási programokkal, robotikával és operációkutatással foglalkoztunk – zömében lyukkártyás rendszereket használtunk. Nagyon hasznos szakasza volt ez az életemnek, mert itt tanultam meg, hogy mi az ipar, mit jelent a termelés. Ilyen tapasztalatokat manapság nem szívesen szereznek az egyetemről kikerülő ifjú szakemberek. Vagy ha szereznek, nem forgatják vissza ezt a tudást az egyetemi oktatásba, az intézeti kutatásba.
1977-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját. 1987-ben az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Intézet Rendszer- és Irányításelméleti Kutatólaboratóriumába került, egyúttal annak vezetője lett. 1982 óta oktat a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1992-ben kinevezték egyetemi tanárrá a Közlekedésautomatikai Tanszéken. Két évvel később átvette a tanszék vezetését. Miért nem célzott meg ennél magasabb egyetemi pozíciót?
– Sohasem akartam ennél többet, mert úgy gondoltam, hogy nekem ott az oktatás, az oktatásfejlesztés a feladatom. Megalapoztam a doktori iskola működését, az akkor lefektetett irányokat ma is viszi a kar. Roska Tamással – ő a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Kar alapító dékánja volt – közösen érdekes modellt vállaltunk fel: kutatóinkat és a kutatási eredményeket átvittük az oktatásba. Abban a hiszemben tettük ezt, hogy erős doktori képzéshez kell az akadémiai tudás. Senkit sem akarok megbántani, de az akkori műegyetemi tudás nem volt kellően kiérlelt ahhoz, hogy új irányokra, paradigmákra állítsuk át a munkatársakat. Frissítésre volt szükség. Az akkor végzett fiatalok ma az egyetem meghatározó alakjai. Ezt fontosabb feladatnak tartottam az egyetemi bürokráciában való részvételnél.
Magazinunknak korábban azt nyilatkozta, hogy laboratóriumában az a szokás, hogy a profitot visszaforgatják a kutatásba. Van olyan munkatársa, aki kizárólag csoportelméleti problémákkal foglalkozhat. Ezt a folyamatot szeretné fenntartani, illetve biztosítani az átjárást az elmélet és a gyakorlat között. Ad ehhez teret az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat?
– Ez az elvárás, tehát nem lesz gond. A Hálózat vezetésének deklarált célja, hogy a kutatásoknak a hazai innovációt kell segíteniük – ezzel mérnökként messzemenően egyetértek. Azonban az alapkutatás megőrzése ugyancsak alapvető követelmény.
Munkatársai állítják, hogy a SZTAKI nem hétköznapi munkahely, itt dolgozni életformát jelent. Az önállóság és a szellemi szabadság a legfontosabb. Van, aki a mesterképzést is (részben) önöknél végzi. Negyvenfős laboratóriumában számos fiatal ismerkedik a szakmával. Miért perspektíva a fiataloknak, de akár a befutott kutatóknak is, hogy idejöjjenek?
– Ezen a nyáron fél tucat fiatal munkatársam kapott kiváló állást más cégeknél. Kimagasló tudásuknak köszönhetően válogathattak az ajánlatok között. Többségük az iparban pallérozódik, nyolcvan százalékuk külföldön. Nem baj, ha más kultúrában, munkakörnyezetben kipróbálják magukat. Abban a hitben támogatom őket, hogy mivel itthon szereztek piacképes tudást, itthon alakult ki nagyon erős kapcsolati hálójuk, esély van arra, hogy idővel hazatérnek. Ugródeszkaként is szokták emlegetni az intézetet, én köztes állomásként említem; nemcsak azért, mert jobban hangzik, hanem azért is, mert a SZTAKI-sok közül sokan átmenetinek tekintik a távollétet. Visszatérnek hozzánk vagy másik hazai kutatóintézetbe, egyetemre. Ez a lehetőség vonzó a műegyetemi hallgatók számára, sokan érdeklődnek az itteni lehetőségek iránt, mi pedig válogathatunk a legjobbak között. Sok vezető kutatónak, így nekem sem tetszik azonban, hogy a tehetséges fiatalok jelentős része külföldön kezdi el és fejezi be az egyetemet. Ők ott szereznek szakmai kapcsolatokat, közülük kevesen gondolják úgy, hogy majd hazatérnek.
Miben különbözik a SZTAKI a kereskedelmi informatikai cégektől?
– Mi a megbízásokban a feladatot, és nem kizárólag a profitot látjuk. Lehet, hogy a vállalkozói környezetnél olcsóbban dolgozunk, ám ez nem jelenti azt, hogy engednénk a minőségből.
Az utóbbi években algoritmusokat dolgoz ki az ember nélküli légi járművek (drónok) irányítására. Ezen a témán a legjelentősebb amerikai partnerükkel, a University of Minnesota Repülési Tanszékével dolgoznak együtt. A kutatások egyik célja, hogy engedélyezhessék a drónok működését akár a magyar légtérben is. Mire koncentrálnak?
– A drónok használata dinamikusan terjed a világban. Autonóm működésükben a kamerás látás használata – a manőverezésben – egyre fontosabb. Látni azért kell, hogy a drón elkerülhesse az akadályokat. Mi ezen a területen amerikaiakkal és japánokkal végzünk kutatásokat.
Vendégkutató volt az Imperial College of Science and Technology Computers and Control tanszéken 1967–1968-ban Londonban, majd 1990–1991-ben vendégoktatói Fulbright-professzor az Egyesült Államokban az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology), ahol az elméleti kutatások mellett űrkutatáshoz kapcsolódó irányítási feladatokkal foglalkozott. Vendégprofesszorként dolgozott még Hollandiában a University of Delften 1992 és 1993-ban. 2000-től a University of Minnesota Aerospace Department keretében többször vendégkutató, NASA-kutatásokban vesz részt. A Temesvári Műszaki Egyetem és az Óbudai Egyetem díszdoktora. Hogyan tudta feldolgozni ezeket az élményeket?
– Sohasem hivalkodom az elismeréseimmel. Helyén kezelem a különböző címeket, mert az ember legfőbb erényének a szerénységet, a szakmával szembeni alázatot tartom. Úgy gondolok ezekre, hogy végzem a munkám, amit mások értékesnek találnak. Illetve üzenetértéke van, mert például a fiatalokat inspirálhatja, hogy a minőségnek becsülete van. Nekem mindig az volt az elsődleges, hogy színvonalas kutatás folyjon a SZTAKI-ban, minőségi doktori iskola működjön a Műegyetemen.
Fő kutatási területe az automatizálás, a lineáris és többváltozós dinamikus rendszerek elmélete és automatizálása. Publikált az optimális irányítás és a rendszerazonosítás témakörében is. Hol alkalmazzák az eredményeit?
– A mérnöki alkotások autonómiájával foglalkoztam, ami nincs irányítás nélkül. Ehhez kell szenzorika, az adatokat feldolgozó intelligens program, illetve a céloknak megfelelő beavatkozó mechanizmus. Aki nem érti ezt a kört, az nem sokat ért például a közlekedési rendszerek világából. Én ennek a világnak az elméletével és gyakorlatával foglalkoztam. Ha mi megcsinálunk valamit, annak működnie kell. Az nem elég, hogy beszélünk róla, hogy értjük a működést, nekünk biztonságos autókat, repülőgépeket kell készítenünk. A kudarcok, a zsákutcák bennünket sem kerülnek el. Nem mindegyik elméletünk működött. Olykor azt mondjuk, előbb oldjunk meg egy problémát, utólag majd gyártunk hozzá elméletet. Nevemhez, illetve kutatócsoportomhoz fűződik egyebek mellett a Paksi Atomerőmű részére kifejlesztett valós idejű jelfeldolgozó rendszer, valamint a primerköri nyomásszabályozást megvalósító számítógépes irányítási rendszer kidolgozása és kiépítése.
2017 májusában választotta meg az MTA közgyűlése természettudományi alelnöknek. Az akadémiai vezetésben elnökségi tagként már évek óta részt vett. Mennyi ideje jut kutatásra és egyetemi oktatói munkára?
– Az egészséges arányok megtalálása egyre nehezebb, mert mindkét területen aktív vagyok. PhD-kurzust viszek, egyetemi előadást tartok közvetlen kollégáimmal a Műegyetemen és az ELTE-n; az utóbbi intézmény is bekapcsolódott az autonóm rendszerek oktatásába. A téma iránt érdeklődő ELTE-s informatikusok és matematikusok a SZTAKI-s laborokban tesztelik tudásukat. A Műegyetemen 300-350 diák előtt tartom az irányítástechnika alaptárgyát. Sok évtizednyi tapasztalattal úgy építem fel a tárgyat, hogy az logikus, precíz, érdekes és érthető is legyen. Bár érnek néha kritikák, hogy túl magasra teszem a lécet, sokan kapnak jelest nálam. A tehetséges mesterképzős hallgatókat árgus szemmel figyelem, a PhD-zókat úgyszintén, hogy a legtehetségesebbek számára a SZTAKI vállalható pályakezdet legyen. Az érdeklődőket személyes beszélgetésre invitálom.
A 2020-as májusi közgyűlésen újraválasztják az MTA vezetőit. Az Akadémia természettudományi alelnökeként egy ciklust vitt. A hagyományok azt sugallják, hogy újabb három évet elvállaljon. Megpályázza a pozíciót?
– A következő elnökségnek nagyon nagy szerepe lesz abban, hogy milyen irányban halad majd az MTA. Ha olyan összetételű grémium körvonalazódik, ami számomra megnyugtató, előremutató, akkor vállalom a megmérettetést. De ahhoz nem adom a nevem, hogy az MTA bármilyen politikai cél reklámozásának eszköze legyen, támogasson vagy tagadjon tudományon túli célokat. Nem ez a feladata. Az Akadémiának újra kell fogalmaznia szerepét a társadalomban, a kutatás-fejlesztésben, az innovációban. A köztestület hosszú időn keresztül azonos pályán futott, eljött az ideje, hogy alkalmazkodjon az új helyzethez. A mostani vezetés által megfogalmazott koncepciót a rendkívüli decemberi közgyűlés tárgyalja. Sokat vitatkozunk arról, hogy mi legyen a kapcsolat a leválasztott intézethálózattal? Konzervatív embernek tartom magam, aki az értékmegőrzés mellett állt és áll ki. Nekem az MTA és volt kutatóhálózata egyformán érték. Hiába választották le, a kutatóhálózatban dolgozók az MTA-n szerezték tudományos fokozataikat, címeiket. A kettő közös munkája a jövőben is elválaszthatatlan. Az MTA delegáltjaként ezt a szemléletet képviselem az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatot irányító testületben.
Pragmatikus emberként előre néz, nem szokott panaszkodni. Mérnökként szereti megoldani a feladatokat, észszerűen. Mit lát maga előtt?
– Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat működési koncepciójának kidolgozása az egyik nagy feladat. A fókuszterületek meghatározása, amelyekre a pályázati kiírásokban forrásokat kell biztosítani. A tervezett nemzeti kutatólaboratóriumok létrehozása, kiemelt finanszírozása az intézetek mellett az egyetemek számára szintén hatalmas lehetőséget kínál. A támogatási és a számon kérő struktúra vélhetően hasonlít majd a Nemzeti Agykutatási Program szerkezetéhez. Ezek kialakítását szakmai, szervezeti és tudományos szempontból egyaránt alaposan végig kell gondolni. Ebben a folyamatban szeretnék segíteni. A tervezett területek közül a SZTAKI munkatársai az autonóm rendszerek, a mesterséges intelligencia és a kvantum-számítástechnika kutatásába kapcsolódhatnak be.
Vélhetően ez a folyamat megannyi konfliktussal jár. Hogyan viseli az ilyen helyzeteket?
– Nyugodt ember vagyok, elviselem az efféle kihívásokat. Egy éven át tartott az intézethálózattal kapcsolatos polémia. Aki ezt kibírta, sok mindent kibír. Nem saját érdekből próbálok segíteni, hiszen a szakmámból én sokkal többet kaptam, mint amennyit eredetileg remélhettem. Politikai nézeteim sem befolyásolnak, mert azokat mindig felülírta a szakmai elkötelezettség.
Bokor József 1948-ban született Tiszadobon, 1966-ban érettségizett Miskolcon. Felvették a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára, ahol 1972-ben szerzett diplomát, majd 1977-ben doktorált automatizálás szakon. 1983-ban védte meg a műszaki tudományok kandidátusi, 1990-ben akadémiai doktori értekezését. Széchenyi-díjas villamosmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 2017 májusától természettudományi alelnöke. 1995-től az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Intézet (SZTAKI) igazgatóhelyettese, majd 2008-tól tudományos igazgatója. Díjai: Akadémiai Díj (megosztva), 1987; Gábor Dénes-díj, 1994; Széchenyi-díj, 2007; Bánki Donát jubileumi díj, 2009; Simonyi Károly-díj, 2010; a Magyar Érdemrend középkeresztje, 2013. Több mint tíz szakkönyv, ötszáz tudományos dolgozat szerzője vagy társszerzője több ezer hivatkozással. Munkáit magyar és angol nyelven adja közre.
1990-ben a Magyar Mérnökakadémia alapító tagja. A Magyar Autóműszaki Felsőoktatásért Alapítvány elnöke. Kizárólag a műszaki élet tölti ki mindennapjait, vagy ad teret a lazulásnak?
– Az egyetem, intézet, MTA hármasa rengeteg időmet, energiámat leköti, de nem vagyok robot, nekem is szükségem van a kikapcsolódásra. Elismerem, hogy a családomra több időt kellene szánni, ezért gyakorta kapok kritikát. Ha időnk engedi, együtt járunk az Operába, hangversenyekre, nagyon sok színházi előadást tekintünk meg. A sportolást a tenisz jelenti, de ezen a téren érzem az idő múlását. Korábban sokkal többször nyertem, mint vesztettem, manapság azt érzem, azért hívnak játszani, hogy sikerélménye legyen az ellenfelemnek. Nem zavar, a játék élménye mindennél fontosabb.
A felesége, Papp Ildikó, rendkívül sikeres bőrgyógyász, aki rengeteg konferencián ad elő. Hol találkozott az orvostudomány a mérnöki ismeretekkel?
– Az Egyesült Államokban, Bostonban egy magyar esten futottunk össze. Ő a Harvard Egyetemen tanult, amikor én az MIT-n az űrkutatáshoz kapcsolódó irányítási feladatokkal foglalkoztam. Ennek 29 éve. A találkozásból szerelem, házasság lett, aminek gyümölcse három gyermek. Nagyobbik lányom harmadéves orvostanhallgató a Semmelweis Egyetemen. Kiváló tanuló, a városmajori kardiológiai intézetben TDK-zik. Az ikrek középiskolások. A kisebbik lányomat szintén az orvostudomány érdekli, míg a fiam valószínűleg a Műegyetemen folytatja tanulmányait. Hatottunk a gyerekekre, talán túlzottan is, hiszen bennünket követnek.
A Wikipédián Tiszadob híres szülöttei között tartják számon. Büszkék az eredményeire?
– Elképzelhető, de eddig ez fel sem tűnt. Évente három-négy alkalommal hazalátogatok az unokatestvéremhez, aki iskolaigazgatóként a vidéki oktatás összes nehézségével küzd. Lánya is ugyanott tanít. Úgy tűnik, a mi családunkban a szülők erőteljesen hatnak a gyerekeikre.
Van, ami kimaradt az életéből?
– Azzal engedtek útnak, hogy ha tovább akarok tanulni, akkor ne elégedjek meg a diplomával, doktorit is szerezzek. Szereztem, a többi ajándék. Sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Kevesebbel is boldog lettem volna. Egyszerű mérnökként is teljes életet éltem volna, feltéve, ha az ezer szállal kapcsolódik a kutatás-fejlesztéshez. Többször felkínálták nekem, hogy például maradjak az Egyesült Államokban, de nem éltem ezzel a lehetőséggel, pedig tudtam, hogy kapuk nyílnának meg előttem. Kutatóként csak meghatározott mélységig vehettem részt a NASA kutatásaiban. Egy ponton túl azt mondták, hogy onnantól kizárólag az amerikai állampolgároké a terep. Elfogadtam a „korlátaimat”. Az MIT-n összesen négy évet dolgoztam, az ott szerzett tapasztalatok alapján kiérlelt normatívákat a környezetem elfogadta. Amit ott tanultam, hazahoztam – elsősorban a repüléssel kapcsolatos kutatásaim érdekelték az embereket. A SZTAKI ilyen irányban dolgozó kutatócsoportját egyik volt diákom vezeti.
Kit ajánl interjúsorozatunk következő megszólalójának?
– Nagyon sok kiváló tanítványom volt. Közülük Szászi Istvánra, a Bosch alelnökére gondoltam.
Forrás:https://www.innoteka.hu/cikk/sohasem_engedett_a_minosegbol.2011.html